Keresés
32O
Debrecen
2017.06.28., szerda (Levente, Irén)

Egykor a hazáért tett, ma heti egyszer jut neki csirkeszárny

Somló-Bakos Dalma- 2016.10.20. 16:46
1250
Csütörtökön kora délután Debrecenben, a Csapó utcán tartottak sajtótájékoztatót arról, hogy a Roncsbárban is lesz '56-os programsorozat. Az eredeti tervek szerint most erről kellene cikket írnunk, hiszen valószínűleg tényleg remek és színvonalas események lesznek.

A sajtótájékoztató kezdete előtt már jó 10 perccel megérkeztünk a helyszínre, ahol a sajtós kollégák között bóklásztunk, várva a kezdésre. Aztán váratlanul egy idős bácsi odalépett hozzánk egy lapot szorongatva: „Ezt megmutathatom önnek, megnézi?” Az emléklapon ez állt: „A Magyar Köztársaság nevében az 1956-os emlékérmet adományozom Balás Győző részére”. Még Göncz Árpád írta alá, 1991. október 23-i keltezéssel.


A bácsi elkezdte mesélni a történetét, miszerint még a forradalom kitörése előtt Tunyogmatolcsnál, ahol élt a szüleivel egy mezőnél orosz tankok állomásoztak. A hozzájuk tartozó katonák 70 százaléka kirgiz volt. Balás Győző akkor még gyerek volt, mint mondja, a többi gyerekkel együtt beszélgettek velük, a katonák megengedték nekik, hogy felüljenek a tank csövére, kenyérért pedig órát is kaptak tőlük. A katonák azt mondták a gyerekeknek, hogy ők majd a Szuezhez mennek tovább [nagyjából a mi forradalmunkkal egy időben tört ki a szuezi válság is – a szerk.]. Napokon belül azonban kitört hazánkban a szabadságharc.

„Úgy kerültem bele, hogy édesapám elszavalta a Nemzeti dalt, a nyakából leverte a csillagot. Utána jó hiszemmel az orosz könyveimet elégettem” - emlékezett vissza az arcán huncut mosollyal. „Édesanyám a postán dolgozott Mátészalkán, amikor jött haza, rögtön azzal kezdte, hogy 'gyerekek, kitört a forradalom!'. Mi meg mondtuk neki, hogy tudjuk, már levertük a vörös csillagot.”

Balás Győző apja nemzetőr lett, ő pedig neki segédkezett. „Érdekes dolog, hogy Szabó tanácselnököt meg akarták verni. Az apám ezt viszont nem engedte, azt mondta, ugyanolyan ember, mint mi vagyunk. Aztán mikor vége lett a forradalomnak, apámat börtönbe, engem Fehérgyarmatra vittek kihallgatásra két hétre. Itt egy kis 'simogatást' kapott az ember. És ez a Szabó intézte el mindezt.”

Jóval később, amikor már az érettségire készült, amikor szerelmes lett, a kiszemelt lánynak több verset is írt. Aztán egyszer csak a házukban megjelentek a rendőrök, felforgattak mindent, a verseit is elvitték. Egyetlen egy volt köztük, amiben volt utalás a II. világháborúban történt don-kanyari állóháborúra, emiatt az talán félreérthető volt. Emiatt azt mondták rá, hogy irredenta. „Esküszöm, hogy akkor még nem is tudtam, mi az, csak később olvastam utána.”


Az '56-os múltja miatt Balás Győzőt nem engedték felsőoktatásban tovább tanulni, mint mondja, mindig volt valami indok, amiért nem vették fel. Így többek között vasutasként dolgozott később. Hozzátette, hogy nem volt elég, hogy a tanulmányaiban ellehetetlenítették, mindig is benne maradt a rendszerben, mindig figyelték a lépéseit a hatóságok.

Elmesélte azt is, hogy '56 előtt az édesapja katona volt, aki nem csupán a vörös csillagot, hanem azt megelőzően a nyilas zászlót is letépte. „Mindig ember akart maradni, és ezt nevelte belém”.

A Göncz Árpád által aláírt elismerést az édesapja is megkapta – ő egyébként Balás Győző elmondása szerint együtt is volt börtönben a volt köztársasági elnökkel. „Ez volt a megemlékezés arról, hogy valamit próbáltunk tenni a hazáért. Nem sokat, csak valamit.”

Beszélgetés közben Balás Győző hirtelen elkezdett keresgélni a táskájában, közben azt mondta, hogy van egy papírja is a Népszabadságtól, amiben visszautasították. Miközben előhúzza a megsárgult borítékot és megmutatja, magyarázatot is ad hozzá: írt egy verset a romániai forradalom kitörésének a tiszteletére, amit elküldött a lapnak, de végül nem hozták le. Az újságtól kapott választ azonban megőrizte emléknek.

Teherautó a Csapó utcán

Azt mondja, nem változott túl sokat a világ – legalábbis a számára. „5 éven keresztül temettem, a végére rákényszerültem arra, hogy hitelt vegyek fel. Most megint úgy van, mint annak idején: egy héten esetleg egyszer lehet húst venni. Manapság csirkeszárnyat veszek, amikor tudok.”

Van egy lánya, aki a Debreceni Egyetem hallgatója, jelenleg kint van Japánban. Még egy fél éve van az egyetemen, de utána biztosan külföldön próbál szerencsét a lány. Megkérdeztük Balás Győzőt, hogyha lenne lehetősége, akkor a lányával tartana-e. „Nem. Én akkor se hagytam, most se hagytam el a hazámat.”

Amíg beszélgettünk, tőlünk pár méterre elkezdődött a sajtótájékoztató, ahol a debreceni sajtó a város '56-os programsorozatáról tudott meg újabb részleteket. Ami akkor már nem is tűnt annyira fontosnak, mint az idős bácsi története.

Csupán néhány lépés választotta el egymástól ezt a két teljesen más világot. Az egyik oldalon öltönyös, elegáns férfiak álltak. És velük szemben volt egy idős ember, akinek az egész életét meghatározta az '56-os forradalom, aki Göncz Árpádtól emlékérmet kapott, és akinek mára nem maradt más, csak a magány, és heti egyszer a csirkeszárnyak.

Hozzászólások

Naptár