Keresés
6O
Debrecen
2017.11.22., szerda (Cecília)

„Ha nem oszlik fel a tömeg, lövetni fogok!” - '56 gyerekszemmel

Offmedia- 2016.10.21. 23:42
1757
Az utca elején sorban állnak az ávós kiskatonák, mellükön dobtáras géppisztollyal. Szélen az egyikük a lányokkal nevetgél, biztosan nem a politikáról beszélgetnek.

Nem mindennapi levelet kaptunk a napokban egy olvasónktól. Veress Ferenc 11 éves volt, amikor 1956. október 23-án kitört a forradalom. Jelen időben, mint egy naplót, úgy írta meg nekünk, az általa akkor tapasztaltakat, kizárólag az akkori (gyermeki) értékrendjével. Nem bővítette ki az azóta, azokról az időkről megszerzett ismereteivel. Írását most változtatás nélkül közöljük.

1956 második fele, egy 11 éves fiú szemével
(Így emlékszem vissza a 60 évvel ezelőtti eseményekre)


Nyáron Egyeken, a nagymamámnál, vagy a nagybátyámnál szoktam tölteni a szünidőt. Az utcában csak egy háznál van rádió (telepes), amit esténként kitesznek mostanában az ablakba, és az utca népe hallgatja. A felnőttek nagy vehemenciával vitatkoznak a rádióból hallottakról. Ez nekem furcsa, mert idáig ilyen nem volt. A hírek szünetében pedig nagymamám unszolására (már sokadszor) el kell mondanom, hogy Debrecenben mennyi orosz katona van, hogyan viselkednek az utcán. Amúgy nekem minden olyan, mint máskor.

Szünidőről visszatérve Debrecenbe feltűnik, hogy az utcán megállnak az emberek egy-egy csoportban, beszélgetnek. Az iskolában is ez van, szünetben a tanárok beszélgetnek a folyosón. Apám mintha nagyobb hangerővel hallgatná a Szabad Európa rádiót, nem kell közben síri csendben lennünk.

Ma, október 23-án, délben, hangos zsivajt hallok a Vörös Hadsereg utca felől. (Mi az Arany János utca elején lakunk.) Az udvarban lakó osztálytársammal együtt kiszaladunk megnézni, mi történik ott? A Nagytemplom felől jön egy csapat az úttesten, elől fiatal, huszonéves fiúk, egyikük kezében egy magyar zászló. Különböző jelszavakat kiabálnak, mi is beállunk a csapat végére, velük kiabálunk. Nagyrészt nem értjük, hogy mit. Jó mókának ígérkezik, ilyenben még nem volt részünk. Befordulunk a Béke utcára, a Csokonai Gimnáziumból most jönnek a diákok, sokan csatlakoznak hozzánk. Az utca végén páran tovább mennek a Vagongyár felé, mi elkanyarodunk a Nap utcán keresztül, ki az Egymalom utcáig. Itt megvárjuk a villamost, amire felszállunk, megyünk ki az egyetemre. Persze, hogy nem férünk fel rá többen, mi kívül, az ütköző fölötti faperemen állva kapaszkodunk, utazunk. Ezt soha nem mertem volna megtenni ezelőtt, írtó izgalmas.

Forrás:Nemzeti Közszolgálati Egyetem

A Kossuth Egyetem előtt sokan vannak, mindenki az ajtó felé fordulva hallgatja a kitett hangszóróból, hogy odabent mi hangzik el. Az osztálytársamat már rég elvesztettem szem elől a Béke utcán, így egyedül furakodok be az épületbe a lábak között, hogy honnan beszélnek, és kik? A nagyterembe érve (ami tömve volt) látom, hogy a dobogón lévő hosszú asztalnál ülnek vagy hatan, az asztal mellett van a mikrofon állvány, és oda mennek ki az emberek beszélni.

Előrelopakodok a dobogóig, és ott leülök a sarkára. Közvetlenül a hátam mögött, az ablak mellett, egy külön szék van kitéve, amin a kossuthruhás ember ül, a botjára támaszkodva. A szokott méltóságteljesen viselkedik, de többször  tapsol.

Az asztal közepén ül egy kövér, fiatalabb ember, állandóan kekszet eszik. A felszólalók mondanivalójától függően kapkodja be a kekszeket, és nagyon ideges. Az én gyomrom is megkordul. Nem sokat tudok megjegyezni, hogy miről beszélnek, csak az egyik sovány, bajuszos emberét, aki azt mondja, röviden, hogy Budapesten van egy szobor, a Sztálin szobor, aminek az anyaga bronz, és szeretné, ha bronz lenne belőle újra. Sokáig tapsolnak neki.

Észreveszem, hogy az asztal fölött, fent a falon, van egy óra.- Úr Isten, már 5 óra! Az ablakon kinézve látom, hogy erősen sötétedik. Csak most jut eszembe, hogy nem szóltam anyámnak, hogy elmegyek valahová! Mi lesz otthon!

Gyorsan kifurakodok a teremből, futok a villamosmegálló felé, amikor eszembe jut, hogy nincs 40 fillérem villamosjegyre. Idefelé, az ütközőn, nem kellett jegyet venni. Nem merek felszállni a villamosra, így gyalogolhatok hazáig, de igen sebesen, mert anyám képe lebeg előttem.

Kifáradva érkezek a Kálvin térre, ahol már hallom a kiabálást a Vörös Hadsereg utca felől. Odaérve látom, hogy a MÁV Igazgatóság előtti tömeg felfelé néz, meredten. Fönn, az épület tetejéről, a vörös csillagot verik lefelé. Félelem az otthoniaktól ide, vagy oda, csak megvárom, hogy sikerül-e leszedni? Sikerül, a tömeg őrjöngve tapossa a csillagot. Újra elkezdek sietni, de az Arany János utca sarkán lévő épület tetején is meglátom a vörös csillagot. Jó lenne megvárni, amíg ideérnek ezt is leszedni, azt is megnézni, de már nem merem az időt tovább húzni. Alig érek haza, szinte abban a pillanatban lövések dördülnek.

Szegény anyám, a lövéseket hallva, nem velem foglalkozik, mert a két nővérem nincs itthon, a barátnőiknél vannak. Siránkozik,- Jaj, mi van velük! Én már nagylegényként illegetem magam, hogy én bizony itthon vagyok. Kár volt, mert közben észbe kap, „Te is most jöttél haza, hol voltál?” kérdéssel leakaszt egy nagy pofont. Na, ezért kár volt kézközelben lenni!

(Anyámnak van egy különleges képessége. A jobb keze a csípőjén van, amikor a szidást elkezdi. Századmásodpercnyi idő múlva ugyan ott van, de közben egy lórugásnyi erejű pofont érzek. Hogy mikor veszi le a kezét a csípőjéről,- és teszi vissza ?- azt soha nem tudom kifigyelni, úgyhogy semmi esélyem a pofon elkerülésére.)

Megjönnek a nővéreim, a szidást ők sem kerülik el. Mesélik, hogy a Kossuth utcánál nagy tömeg áll. Hirtelen elfelejtem a pofont, és a fiatalabbik nővéremet rábeszélem, hogy nézzük meg mi van ott! Nem kellett sokat agitálnom, kiosonunk a Kossuth utcához. Csakugyan, nagy a tömeg az utcasarkon, nem férünk előre, hogy lássunk. De nem azért tanultam meg a falun fára mászni, hogy ilyen kicsinység kifogjon rajtam, felmászok a sarkon lévő lámpaoszlopra, és onnan tudósítom az alattam álló nővéremet, mit látok. Az utca elején sorban állnak az ávós kiskatonák, mellükön dobtáras géppisztollyal. Szélen az egyikük a lányokkal nevetgél, biztosan nem a politikáról beszélgetnek. A Kossuth utca üres, csak a városháza közepe tájékán áll egy hangszórós teherautó. A tömeg hangosan követeli, hogy valakiket engedjenek ki. Nem sokkal ezután, megszólal a hangszóróból valaki: „Ménes (Méhes?) polgármester vagyok! Ha nem oszlik fel a tömeg, lövetni fogok!” Na, ilyen gyorsan még nem jöttem le fáról, mint most, az oszlopról! Rohanunk haza, mert ha elkezdenek lőni, nem ússzuk meg a nagy verést!

A megyei pártbizottság Perényi utcai székháza 1956. október 23-án délelőtt
Forrás:Debreceni Városi Könyvtár

Az iskolában egyre többször úgy telik el az óra, hogy a tanárok nem jönnek be az osztályterembe, a folyosón beszélgetnek. Ezen nem nagyon búslakodunk. Az egyik orosz órán Gajdics tanár úr bejelenti, hogy a továbbiakban orosz helyett németet fogunk tanulni. Nem tudom miért, de mindenki lelkesedve fogadja, én is. Az viszont érdekes, hogy a német szavakat megtanulja mindenki, és mintha a Gajdics tanár úr is nagyobb kedvvel tanítaná. A kb. két hét alatt nem ad senkinek sem körmöst. A lakásunkkal szemben van az Írószövetség székháza (azelőtt Szovjet Konzulátus volt), nagy a sürgés-forgás.

November 4-én hajnalban anyám jajgatására, sopánkodására ébredek. Dörejeket hallok, kérdezem anyámat (aki az ágyban ül), hogy mi a helyzet? Azt mondja: „Jaj, kisfiam, háború van!” Hű, de jó, akkor nem kell iskolába menni! – gondolom, és befordulok a fal felé, tovább aludni.

Égzengésre se szoktam felébredni, nagyon jó alvó vagyok. Sajnos rövid idő múlva csengetnek. A szomszédunk, Asztalos néni áll az ajtóban. „Mi az, maguk még mindig az ágyban vannak? Gyorsan vegyenek fel annyi ruhát, amennyit csak tudnak, és gyerünk le a pincébe! De előtte nyissák ki a belső ablakszárnyakat, hogyha a légnyomás kitöri a külsőt, legyen mivel bezárni a szobát, ne legyenek fűtetlenül télen!” Anyámék falun élték át a háborút, nem tudják, hogy városon hogy szokás ilyen helyzetben. Gyorsan felöltözünk, és megyünk a fáspincébe. Mi, a gyerekek játszunk, a felnőttek meg találgatják, hogy vajon mi történik? Mivel hamar megszűnt az ágyúzás, visszamegyünk a lakásba. Kíváncsiak vagyunk a kisebbik nővéremmel (most lesz 13 éves), hogy mi lehet odakint? Lopva felmegyünk a padlásra, és kidugjuk a fejünket a padlás ablakán. Az Arany János utca és a Vörös Hadsereg utca sarkán (tőlünk kb. 50 m-re) egy ágyú van felállítva, úgy, hogy felénk néz a csöve. Három géppisztolyos orosz katona van mellette. 9 óra körül az utcánk közepétől elindul egy idős férfi a Vörös Hadsereg utca felé. A kezében egy tejeskanna, felemeli mindkét kezét (a tejeskannával együtt), és úgy megy az ágyú, az oroszok felé. Rettentően izgulunk a padlásról nézve, hogy mi lesz vele? Mikor odaér, a katonák megmotozzák, és tovább engedik. Persze hiába megy, a 11-es  (régen Hangya) boltban nincs senki. Azon felbátorodva, hogy az öreget nem bántották, kezdenek az emberek kiszivárogni az utcára.

Aznap még nem merek (inkább nem engednek) ki az utcára, de másnap körbe nézek a városban. A Vörös Hadsereg utcán, a MÁV Igazgatóság melletti ruházati áruház pincéjében lévő raktár találatot kapott. (A ruhák vég számra égtek meg. Van, amelyiknek csak a fele égett meg, ebből lehetett olcsón venni később. Szerencsétlenségemre anyám már csak egy „bugyirózsaszínűt” kapott, abból varrt nekem még zsebkendőt is. Röhögtek is érte az iskolában!) A városháza árkádjának mennyezetébe sok géppisztolyos lövedéknyom van. A kapuban egy 16 év körüli orosz kiskatona áll, de annyira fél, hogy a géppisztolyát szorító keze, valamint az arca is le van fehéredve. Sajnálom, látszik, hogy nem tudja minek kell neki ott lenni. Az arra haladók dühös megjegyzéseket tesznek feléje (némelyek oldalra köpnek). Tartok, hogy félelmében lövöldözni kezd, ezért gyorsan tovább megyek a Nagyposta irányába.

Forrás:MTI/Czeglédi Zsolt

Az ottani átjáró mennyezete is tele van lövésnyomokkal, a jobb oldali téglakerítés beomolva. Gyerekek, és a felnőttek is szedegetnek valamit a téglatörmelék között. Kis hengeres sárga valami volt, (azt mondják, hogy foszfor) én is szedek egy fél zsebre valót, ki tudja mire lesz jó! (Esetleg elcserélhetem cserépgolyóra az iskolában, de lehet, hogy egy vasgolyót is kaphatok érte!) Az átjáró közepén, az úton, nagy égésnyom van. Azt mondják, hogy ott egy magyar rohamlöveg volt,- tele gránátokkal,- de szétlőtték az oroszok. Sajnálkoznak az emberek azon a portáson, aki szolgálatban volt 4-én hajnalban a postán. Megijedt, és a portásfülkéből át akart szaladni az udvaron keresztül a főépületbe, de közben tüdőn lőtték. Beszélik, hogy a Kossuth laktanyába is belőttek az oroszok (figyelmeztetés nélkül), több kiskatona is meghalt álmában. A Déri téren- lent a mélyedésben – két orosz tank áll, csővel a posta felé. Több belövés nyoma is látható a posta épületén, de még a mellette álló lakáson is.

Délután a Kistemplom előtt lődörgök. A Kossuth utca felől, a Széchenyi utca irányában végeláthatatlanul dübörög el egy csomó tank, üzemanyag szállító autó, teherautó. Sok a lerobbant közöttük, ezeket vontatják. A templom előtt áll egy Csepel teherautó, rajta magyar kiskatonák. A sapka jelvényeiket már lecserélték Kossuth címeresre. Egy élelmesebb ember árulja a műanyag címereket egy kartondarabra felszúrva (50 fillér a sima, 1 Ft a kiszínezett). Elég jól kelnek. A katonák a plató lócáján ülve énekelgetnek. A tiszt a kocsi mellett cigarettázik, és beszélget a járókelőkkel. Óránként egy kört megy az autó, mikor visszatérnek, az emberek éljenzik őket. (Az oroszokat meg fújolják)

Asztalos Lacival megyünk a Dimitrov utcán,Tóth Peti osztálytársammal találkozunk  - ott lakik -, kérdezi , hogy kell-e nekünk, egy dobtáras géppisztolytár, tokkal, tele lőszerrel. Mint egy falat kenyér!- mondja Asztalos Laci. Megpróbáljuk kiszedni a lőszert belőle, de nem sikerül. Így beleöntünk egy kevés étolajat (hogy be ne rozsdásodjon) és berakjuk a Laciék kéménytisztító  nyílásába, ott biztosan jó helye lesz. Később, mivel a helyzet elkezdett keményedni a városban, és ahhoz a kéményhez tartozó kályhába is be kellett gyújtani, így a tárat elvisszük a Szoboszlai úti üres telekre és elássuk. Jó lesz az majd valamikor! Hazafelé olajat öntünk a cipőnk talpára, hogy a rendőrkutyák majd elveszítsék a nyomunkat.

Még felkapaszkodunk egy stráfszekér hátuljára is, ami teljesen másfelé megy, mint amerre mi lakunk. Így már biztosan nem találják ki, hogy mi ástuk el a tárat! Az idősebb nővérem (16 éves), a Szabadság Lapnyomdában dolgozik. Azt mondja, hogy a nyomda padlásán szökött kiskatonákat öltöztetnek át civil ruhába. Mint a legfiatalabbat, őt küldik le a pincébe szénért. A szén között talál 2 db kézigránátot. Azt hitte, hogy stafétabot, ezért a köténye zsebébe tette, hogy nekem haza hozza játszani. Megrémül, amikor felviszi a szenet, és a katonaviselt emberek szólnak neki, hogy majd ők kiveszik a zsebéből ami benne van, mert azok bizony éles gránátok.

Az iskolában bejelentik, hogy nem kötelező menni, de aki akar, az bemehet. Néha bejönnek a tanárok a tanterembe, de legtöbbet a folyosón beszélgetnek, nem tartanak órát. Én is bejárok, elmókázzuk az időt. Időnként kimegyünk a városba szétnézni, hogy hátha történik valami érdekes. Berger Ernő édesanyja meghív egy párunkat, menjünk hozzájuk, mert félti, hogy a fiának valami baja esik az utcán csatangolva. Egyedül élnek, egy szem fia van. Kakaót náluk iszok először életemben, nagyon finom.

Sztrájk van mindenütt. Apám – aki vasutas – szolgálatba jár. Bácsik József szomszédunk biztatja a többieket, hogy verjék meg, amiért elmegy dolgozni. Nem teszik. A szemközti Írószövetség székház udvarán lévő garázs tetején át menekül egy fiatal fiú. Nincs szerencséje, mert az udvaron két, pufajkás, géppisztolyos férfi megfogja, és a karjánál fogva elvezetik. A félelem kezd kiülni az emberek arcán. Már nem beszélgetnek az utcán, mindenki megy a maga dolgára. Az iskolában visszaáll az orosz tanítás egy új tanárnővel, aki egyben osztályfőnökünk is lesz. Gajdics tanár urat egy kültelki iskolába (azt mondják, hogy az Olajütőbe) helyezik. Az osztálytársak közül  Sándorffy István (József?) Palesztinába megy, Donáti Zserald visszaköltözik Franciaországba. A városban suttogják, hogy kiket tartóztattak le. Az iskolában az elmúlt időkről nem szabad beszélni. Bácsik József szomszédunk elsőként lép be a munkásőrségbe, majd tanácstag lesz. Nagyobb lakásba költöznek.

Azért nekem ez egy mozgalmas év volt!

Továbbiakban megint olyan minden, mint régen.

Apám újra halkan hallgatja a Szabad Európát.

Hozzászólások